Tiszazug természeti adottságai

 

A Tiszazug kistérség Jász-Nagykun-Szolnok megye déli részén, a Tisza és a Hármas-Körös összefolyásának tágabb környezetében helyezkedik el. Területének felszíne túlnyomó részét tökéletes síkság, illetve részben egyenetlen síkság alkotja. Felszínének kialakításban a Tisza és a Körös folyó játszotta a főszerepet. A tökéletes síkságok egyrészt ártéri szintű síkságok, árterek, illetőleg alacsony ármentes síkságok. Az egyenetlen síkságok lehetnek enyhén hullámos síkságok, mint pl. a Tiszazug térsége.

Tájegységek szempontjából a Közép-Tisza-vidék területén helyezkedik el a kistérség középső és északi része, a déli a Körös-Maros közén, míg a keleti perem az Alsó-Tisza-vidéken. Területén négy kistáj osztozik, ezek pedig a Szolnok-Túri-sík, a Tiszazug, a Dél-Tisza-völgy, valamint a Körösszög.

A kistérség középső része a Tisza és Hármas-Körös közötti „zug”. Az itt található települések: Cibakháza, Cserkeszőlő, Csépa, Kunszentmárton, Szelevény, Tiszaföldvár, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszasas) 

Domborzat

A kistáj 83 és 95 méter közötti tszf-i magasságú, ármentes részekkel tagolt, ártéri szintű, a Duna pleisztocén hordalékkúp-síkjára épült tökéletes síkság. Orográfiailag 3 részt lehet elkülöníteni területén. A 83 méter körüli magasságú a terület harmadát fedő, kettős osztású, a folyószabályozások előtt rendszeresen elöntött, meder- és morotvaroncsokkal fedett árterek. A 87-90 méter körüli magas árterek egyhangúságát elhagyott morotvák és a kiemelkedések peremére települt kunhalmok enyhítik. 85-88 méter körüli magasságban az ÉNy-DK-i csapású formákba rendeződött, 2-4 méteres relatív reliefű futóhomokos felszínek helyezkednek el. A kistáj peremi részeinek vízfolyássűrűsége jelentősen meghaladja a középső területek értékeit. 

Földtani adottságok

A Tiszazugot a felsőpannonban tó borította, s valószínű, hogy a terület csak a pleisztocén elejére töltődött fel. A pleisztocén folyamán a Duna hordalékkúpja nyúlt rá a kistájra, amelynek eredményeként 160-270 méter vastag, főként homokos rétegekből álló üledéksor települt. A Kiskunságtól a Tisza az óholocénben vágta el. A legidősebb felszínen levő képződmény a terület 8-10 százalékát elfoglaló, a dunai hordalékkúp anyagából kialakuló pleisztocén futóhomok (Tiszakürt, illetve Cibakháza és környéke). A legnagyobb területet a homokos löszök, infúziós löszök foglalják el; alapanyagukat főként keleten az Ős-Tisza rakhatta le. A felszín harmadát, főként a kistáj nyugati és déli részét holocén öntésképződmények fedik (Cserkeszőlő - vakoló homok). 

Éghajlat

A mérsékelten meleg-száraz és a meleg-száraz éghajlati övezetek határán elterülő kistáj. Az évi napfénytartam 2050 óra, a nyári és téli összeg pedig 830, illetve 200 óra körül van. Az évi középhőmérséklet 10,2-10,4°C, míg a vegetációs időszak átlaghőmérséklete 17,3°C. A napi középhőmérséklet 195 napon keresztül meghaladja a 10°C-ot, ápr. 9 és okt. 21 között. A fagymentes időszak ápr. 3-5-től okt. 25-ig tart (203-205 nap). A legmelegebb nyári maximum hőmérsékletek átlaga 34,3°C, a leghidegebb téli minimumoké -16,5 és -17,0°C közötti. A csapadék évi és vegetációs időszaki átlaga 530-550 mm, illetve 300-310 mm. Egy nap alatt Kunszentmártonban hullott le a legtöbb csapadék, 78 mm. A téli időszakban 30-32 napig borítja hó a földeket, az átlagos maximális hóvastagság 18 cm körül van. A terület ariditási indexe 1,28-1,33. Leggyakoribb szélirány az északi és az ÉNy-i, az átlagos szélsebesség kevéssel 3 m/s alatt marad. 

Talajtani adottságok

A kistérség talajai összes paraméterüket figyelembe véve nagyon változatosak, azonban a földtanilag fontos paraméterek, úgymint a talajképző kőzet és fizikai féleség tekintetében már egységesebb a kép. Talajképző kőzet tekintetében a löszös üledékek a jellemzőek a magasabb térszíneken, ennek is egy jellemző változata az infúziós lösz. A mély fekvésű területeken a talajok képződésében egyértelműen a vízfolyások által szétterített öntésiszap a mérvadó. Kisebb területen bár, de fontos szerepet játszott a talajok kialakulásában a homok. Fizikai féleség szempontjából már az agyagos vályog tekinthető uralkodónak, de jelentős még a kistájilag Tiszazugnak nevezett területen domináns vályog megléte. Kisebb foltokban itt is megjelenik természetesen a homok, illetve a térség K-i területein az agyag. 

Legnagyobb területen a réti csernozjom és változatai helyezkednek el, de megtalálhatók a szolonyec típusú szikes talajok, a réti talajok, a mészlepedékes csernozjom, a különböző öntéstalajok, valamint homoktalajok. 

A Tiszazug legnagyobb kiterjedésben előforduló talajtípusai a réti csernozjomok. Kialakulásukra és tulajdonságaikra jellemző, hogy a csernozjom jellegű humusz-felhalmozódást gyenge vízhatás kíséri. Mindaz a különbség, ami a mészlepedékes csernozjomoktól elválasztja a levegőtlenség következménye. Elsősorban abban különböznek a többi csernozjom típustól, hogy bennük a vasmozgás nyomai is észlelhetők, rozsdás foltok, vasszeplők, erek alakjában (részben a B szintben, részben a talajképző kőzetben). A humuszos szintek színe sötétebb, barnás-fekete, fekete. Szerkezetük inkább szemcsés. Az egyes szintek egymás közötti átmenete élesebb és rövidebb. Jellemző a talajtípusra a szénsavas mész felhalmozódási formája, melynek leggyakoribb formája a göbecs. A réti csernozjomok túlnyomó része feltalajában gyengén savanyú kémhatású, de felszíntől karbonátos változataik is megjelennek Tiszasas, Csépa, Szelevény és Cserkeszőlő területén. Szervesanyag készletüket tekintve kedvező talajok. Agyagos vályog és vályog mechanikai összetételüknek megfelelően vízgazdálkodásuk általában kedvező. Az egyes szintek vízáteresztése jó, és víztartó képességük is megfelelő. A nagyobb víztartó-képesség és a csernozjomokhoz viszonyítva magasabb talajvízszint miatt e talajok gyakrabban, mélyebben, erősebben és tartósabban átnedvesednek. Azonban kora tavaszi vagy magas vízállásos időszakokban túlnedvesedésre hajlamos. Tápanyagszolgáltató képessége a kedvező nitrogén és káliumellátás miatt jó. Csak az időszakos levegőtlenség befolyásolhatja ezt a képességét. 

Altípusai közül kettő található meg a térség területén a mélyben sós, valamint a mélyben szolnyeces réti csernozjom. Ezekre az altípusokra a B szintben vagy a talajképző kőzet határán észlelhető sófelhalmozódás jellemző. Kedvezőtlenebb a vízgazdálkodásuk és a másodlagos szikesedés veszélye is nagyobb, hisz többnyire nagy sótartalmú talajvíz szintje magasabban helyezkedik el, ami ráadásul erősen ingadozik. 

A kistérségben egyetlen nagyobb területen (Cibakháza, Kunszentmárton, Nagyrév és Tiszaföldvár) található a csernozjomok egy jellegzetes típusa a mészlepedékes csernozjom talaj. Elnevezésüket a szelvényükben általában 30-70 cm között jelentkező mészlepedékről kapták, mely a talajmorzsákat vékony, penészhez hasonló hártya alakjában vonja be. A szelvény felépítésében a szántott réteg leromlott szerkezetet mutat, apró morzsás, hosszas művelés hatására elporosodott, és alján tömődöttebb réteg jött létre. Az alatta következő A szint színe a sok humusz következtében sötétbarna, barnás-fekete. Szerkezete kitűnően morzsás. A csernozjom B szintben a szervesanyag-tartalom fokozatosan csökken, ennek megfelelően világosodik a szint színe is. A felszíntől karbonátos, vályog mechanikai összetételű talaj vízgazdálkodása igen jó, mert minden szintjének kiváló a vízáteresztése és víztároló képessége. Tápanyag-gazdálkodása szintén jó, a kedvező nitrogénellátottság, foszfáteltárolódás és káliumszolgáltató képesség hatására. Altípusát tekintve a területen az alföldi mészlepedékes csernozjom található, melynek valamivel rövidebbek az A és B szintjei, ugyanakkor humusztartalmuk valamivel nagyobb, mint a típusos mészlepedékes csernozjom talajoké. 

A réti talajok is jelentősebb területet képviselnek a kistérségben belül. Keletkezésükben az időszakos túlnedvesedés játszott nagy szerepet. Ez lehet az időszakos felületi vízborításnak, vagy a közeli talajvíznek következménye. A túl sok nedvesség és a levegőtlen viszonyok hatására képződött szerves anyagok a talaj humuszos szintjét szürkésfeketére, feketére színezik. A humuszos réteg felbontható egyenletesen humuszos A szintre és fokozatosan csökkenő szervesanyag-tartalmú B szintre. A B-szintben vasborsók, rozsdafoltok, glej mutatható ki. Kémhatása gyengén illetve erősen savanyú. Többnyire nehéz mechanikai összetételűek. Vízgazdálkodása a tavaszi, túlságosan nedves időszaktól eltekintve kedvezőnek mondható. Kedvezően egyenletes csapadékviszonyok, vagy megfelelően megválasztott és kivitelezett öntözés esetén termékenyek. Az időjárási körülményekre igen érzékenyen reagálnak. Csapadékos időszakban, vagy a kora tavaszi hóolvadást követően belvízveszélyesek, száraz nyarakon aszályra érzékenyek. Tápanyag-gazdálkodásuk közepes, mert a növények számára felvehető nitrogén mennyisége tavasszal kevés, és a tápanyagok között a foszfát-ionok megkötését számításba kell venni.

A szolonyeces réti talajok esetében a réti talajképző folyamathoz kismértékű szikesedés társul. Barnás fekete vagy fekete A szint jellemzi, ehhez rövid átmenettel csatlakozik a B szint. Vízgazdálkodása kedvezőtlen. A felhalmozódási szint nátriumtartalma és tömődöttsége miatt a hasznos víz kevés. Tápanyag-gazdálkodásukra nagy tápanyagtőke, de kis hasznosítható tápanyagkészlet jellemző. 

Foltokban tűnnek fel a réti szolonyec talajok (Tiszaföldvár, Csépa, Cserkeszőlő, Öcsöd), melyek kialakulásában és tulajdonságaikban a vízben oldható sók döntő szerepet játszanak. A felső talajszintekben csak kevés a vízben oldható só vagy teljesen hiányzik. Mechanikai jellege szerint agyag, illetve agyagos vályog. Vízgazdálkodására jellemző, hogy a kevés vízben oldható sót tartalmazó szintek vízáteresztő képessége lehetővé teszi a csapadékvíz beszivárgását, ha jelentősen csökkent ütemben is. Tápanyag-gazdálkodása a humusztartalomtól függ. Nitrogénszolgáltató képessége egyes esetekben igen jó lehet, elsősorban akkor, ha hosszabb száraz időszak után nedvesedik át a talaj. Foszforellátottságuk közepes, káliumellátottságuk jó. 

A sztyeppesedő réti szolonyecek esetében a szikesedésre jellemző hidrológiai folyamatok mellett a sztyeppesedés folyamata is jelentkezik, ami azt jelenti, hogy a talajvíz süllyedése következtében a talajszelvény felső részén a víz hatása már nem érvényesül. A talajvízszint süllyedése bekövetkezhet természetes és mesterséges úton egyaránt. Az előbbi a folyók bevágódása, az utóbbi a lecsapolás, az ármentesítés eredménye. Ez magyarázza ezen foltok elhelyezkedését Öcsöd mellett (túlnyomó részt a Horga-közén), Kunszentmártonnál a Nagyér és a Jaksor-ér által közrezárt területen, valamint Tiszakürt és Tiszainoka határában. Vízgazdálkodásuk tekintetében az összkép kedvezőbb, mint a réti szolonyec talajok esetében. A sztyeppesedett felső szintek a vizet elég gyorsan nyelik, így beázásra képesek. Tápanyag gazdálkodásuk is viszonylag jónak mondható, mert a jobban levegőzött feltalajban a nitrogén ásványosodása gyorsabb, valamint a foszforforgalma is jobb.

A Tisza és a Hármas-Körös mentén lerakott alluviális üledékeken alakultak ki a réti talajok és az öntéstalajok közötti átmenetet képviselő réti öntéstalajok. A réti talajokra jellemző humuszképződés, valamint az öntésterületek hordalékanyagának rétegzettsége és kialakulatlansága egymás mellett jelenik meg. Nagy részük agyagos vályog, kisebb részük vályog mechanikai összetételű. Elsősorban a Tiszai ártér Tiszasas melletti szakaszára jellemző, itt gyengén savanyú kémhatású. Jó illetve közepes víznyelő- és vízvezető-képesség, jó vízraktározó-képesség, jó víztartó-képesség jellemző vízgazdálkodására. Viszonylag természetes drénviszonyaik miatt a réti talajoknál kevésbé belvízveszélyesek. Tápanyag-ellátottságuk kedvező, de a kisebb szervesanyag-tartalom és a talajok lassú tavaszi felmelegedése következtében a nitrogénfeltárolódás, valamint a nitrogénszolgáltató képességük gyenge. Szántóföldi művelésüket az ismétlődő árvizek, valamint gyakran szabálytalan alakjuk is akadályozza. 

A Tiszazugban egyetlen területen találhatók futóhomok talajok, elhelyezkedését tekintve Cserkeszőlő, Tiszakürt, Csépa és Tiszasas területén. Ezeken a talajokon nem ismerhetők fel egyértelműen a talajképződés bélyegei. Igen gyenge rajtuk a szervesanyag-termelés, a képződött kevés humuszanyag is gyorsan ásványosodik. A vizet gyorsan elnyeli. Kiszáradva az egyes homokszemcsék felszabadulnak, mozgékonnyá válnak. Mivel kevés kolloidot tartalmaz könnyen kiszárad, és ilyenkor a szél a homokszemeket elgörgeti a helyükről, vagy felragadva továbbszállítja. Tápanyagszolgáltató képességük rossz. Felszíntől karbonátos típusa található ezen a területen. 

A Tiszaföldvár-Homok részen valamint Cibakháza területén megjelenő humuszos homoktalajokban a humuszos szint már morfológiailag megfigyelhető, de egyéb jele a talajképző folyamatoknak nem mutatkozik. Általában a humusztartalom 1 százaléknál nem kevesebb, a humuszréteg vastagsága pedig 40 cm-nél nem nagyobb. A termékenysége a futóhomokénál valamivel jobb. Nagyobb víztartó, ugyanakkor jó a vízáteresztő képességük. Nehezebben száradnak ki, és így kevésbé vannak kitéve a szél pusztító hatásának. Tápanyag-szolgáltató képességük, elsősorban nitrogénkészletük a futóhomokénál nagyobb, de még mindig nem elegendő az átlagos termések eléréséhez. 

Vízkészletek, vízgazdálkodás 

Tisza folyó 

A kistérség vízföldrajzi helyzetét a Tisza és a Hármas-Körös vízrendszere határozza meg. A Tisza Magyarország leghosszabb folyója Ukrajnában a Máramarosi havasokban, 1.800 méter magasságban ered. Tiszabecsnél éri el a magyar-ukrán határt. A Magyarországi szakasz 585 km, a meder átlagos esése 4,5-5,5 cm/km, átlagos szélessége 100-160 méter. A Tiszán végrehajtott szabályozás eredményeként az árvízszint jelentősen megemelkedett. A folyó melletti töltések kiépítése következtében a holt folyóágak jó része a töltésen kívül rekedt.

Az elmúlt időszakban a Tiszáról sokszor lehetett hallani a médiában. A kiemelt figyelmet sajnos a sorozatos rekordmagasságú vízállások és áradások, valamint a Romániai eredetű toxikus cián- és egyéb fémszennyezések indukálták. A folyó számos kedvező lehetőséget biztosít a turizmus, közlekedés és ivóvízellátás számára, ugyanakkor - ahogy a korábbi évek mutatják - számos veszély forrása is. A veszélyek elemzése különösen fontos a Tiszazug esetében, ugyanis nyugaton a Tisza folyó a kistérség természetes határa. A folyó medre, illetve egykori ártere mentén 7 település fekszik (Tiszaföldvár, Cibakháza, Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszasas, Csépa). 

Tisza melletti fejlesztési lehetőségek:

Körösök (Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös folyók)) 

A Körösök mai vízrajzi képe a múlt században alakult ki a folyószabályozás következtében. A Körösök a dél-keleti országrész fő vízgyűjtői. A Sebes-, a Fekete-, és a Fehér-Körösök Erdélyben erednek, majd Hármas-Körös néven egyesülve Csongrádnál torkollanak a Tiszába. A Hármas-Körös hossza 91 km. Vizét a békésszentandrási duzzasztómű szabályozza. Vízjárására a Mezőtúr közelében beömlő Hortobágy-Berettyó gyakorol jelentősebb hatást, melyen keresztül a folyó közvetlen utánpótlást kap a Tiszából. A Körösök vízrendszerének szabályozásakor e folyószakaszt kellett a legjobban átalakítani. A meder átlagos szélessége 70 méter. Part menti élőhelyei a Körös-Maros Nemzeti Park területéhez tartoznak. 

A Sebes-Körös a Hunyadi-medencében, Körösfő közelében ered. Hajdani vizének kétharmada a Kis-Sárrét lapályába veszett el. Túlfolyója Körösladánynál volt, ahonnan tekervényes mederben közelítette Tarcsát és találkozott az egyesült Fehér-Fekete-Körössel. 220 km hosszú, a Berettyóval együtt a vízgyűjtő területe 9.119 km2

A Fekete-Körös az 1.849 méter magas Nagy-Bíbor falként leszakadó lejtőinek vizét hozza, majd a peremvidéken fölveszi a Tőz-patakot. Egykor Dobozt érintve Békésnél ömlött a Fehér-Körösbe. A három folyó közül ez a középső, 150 km hosszú, vízgyűjtője 4.645 km2

A Fehér-Körös az Erdélyi-érchegységből keskeny, a Marossal párhuzamos völgyében fut nyugatra; 200 km hosszú, vízgyűjtője 4.275 km2. Gyulát, majd az egykori Vesze falut érintve Békésen vette föl a Fekete-Köröst, és közösen keresték kapcsolatukat a Sebes-Körössel. Egyesülésük után kényelmes lustasággal kanyarodva Mezőtúrnál fogadták magukba a Berettyó vizét. Szarvasnál megtalálták az Ős-Maros dél-keletről érkező medrét, s abban folytatták útjukat Szentes és Csongrád felé. A Körös Csongrádnál ömlik a Tiszába, átlagos vízhozama 105 m3/mp. A folyó magyarországi területén - a szabályozás után is - kanyargós középszakasz jellegű. 

Termálvíz

A kistérségben jelentős termálvízkészlet található. A termálkutak jóléti és gyógyturisztikai céllal (termálfürdők ellátása) kerülnek hasznosításra. Az energetikai célú hasznosítás nem jellemző. Cserkeszőlőn és Tiszaföldváron minősített gyógyvizű termálkút található. A hévíztartó felső pannon földtani réteget a helyszíntől függően 900-1.500 méter között érik el az üzemelő termálkutak. A kitermelhető víz hőmérséklete 40-84 oC közötti. 

A termálvíz hasznosításban 37 százalékos részesedéssel a fürdők vízellátását szolgáló vízhasználat a legjelentősebb. A Tiszazug kistérségben üzemelő fürdők adatai:

Település

Fürdő neve

Hévíz típusa

Víz-hőfoka

Gyógyító hatás

Cserkeszőlő

Gyógy- és strandfürdő

Jódos, krómos kloridos gyógyvíz

56°C

Mozgásszervi, nőgyógyászati betegségek, baleseti rehabilitáció

Tiszaföldvár

Termál- és Strandfürdő

Alkáli-kloridos hidrogén-karbonátos gyógyvíz

70°C

Reumatikus, izületi betegségek kezelése

 

 

 

 

 

Növényvilág 

A térség csodálatos ősi tájformáinak emberkéz okozta átalakítása már a bronzkori erdőirtásokkal elkezdődött, amely a török hódoltság idején bontakozott ki a legerőteljesebben, és majdnem maradéktalanul megsemmisítette a síksági faállományokat. A XIX. század utolsó éveiben kiteljesedő vízrendezési munkák képezték a másik, mélyreható változást. Ekkor alakult a puszta véglegesen agrárkörnyezetté.

Az emberi tevékenység két olyan másodlagos tájat is kialakított, amelyek az ősi maradványoknál is jobban érdeklik a tudományt, mert ilyen természeti viszonyokkal és ilyen körülmények között élő társult élővilággal másutt nem találkozunk. Ezek a kiszárított területeken keletkezett szikes puszták és a szabályozott folyók hullámterei

Szikes talaj már a történelem előtti régmúltban is volt Magyarországon, de ez a növények számára kedvezőtlen fizikai és kémiai tulajdonságokkal rendelkező környezet az ármentesítések után megsokszorozódott. A lecsapolások következtében az altalajvíz mélyebb rétegekbe húzódott vissza, a felszín közelben pedig nátriumsók halmozódtak fel. Az ilyen területeken csak azok a növények képesek fennmaradni, amelyek tűrik a tartós szárazságot, a legelő állatok rágását, taposását és megbirkóznak a sós talajviszonyokkal is. Szántóföldként ezek alig vagy sehogyan sem hasznosíthatók, túlnyomó hányaduk legelő. Az egykori vízmedrekben sokfelé keletkeztek időszakos szikes tavak is. Növény- és állatviláguk tekintetében a magyar szikesek egyrészt belső-ázsiai klímasztyeppekre és félsivatagokra, másrészt az árapálynak kitett európai tengerpartokra hasonlítanak. Szigetszerű foltjaik ezeket a távoli világokat varázsolják földrészünk belsejébe. Olyan fajok együtteseit, amelyeknek az ember tájformáló tevékenysége teremtette meg a szélsőségesen száraz, sós környezet között a különleges élet feltételeit. 

Az alföldi folyók ármentesítésének egykori megoldásából kialakult tájtípus szintén sajátosan magyar adottság. A meggyorsított vízfolyás, a hullámteret időről időre elborító, mélyvizű áradások, a gátépítések anyaggödreiből keletkezett „kubik tavak”, a folyókanyarok átvágásainak holtágai részben az ősi árterek emlékeit őrzik, de számos vonatkozásban újszerű adottságokat is létrehoztak. A védett területeknek a természeti emlékek fenntartása képezi elsődleges rendeltetését. 

A szeghalom-vésztői országút mellett az újkőkori-bronzkori-rézkori meg a kora Árpád-kori régészeti lelőhelyekről közismert, az 1978-ban létesült, 13 hektáros Mágori Természetvédelmi Terület. A határát képező Sebes-Körös-holtág bár ritkaságokkal nem kérkedhet, de növénytársulásai az egykori Kis-Sárrétre emlékeztetnek. 

A magyar Alföld másik tájképi jellegzetességének, a múlt századi folyószabályozásokból formálódott hullámtérnek két megye tanácsa állított maradandó emléket, amikor 1980-ban létrehozta a Körös-völgyi Természetvédelmi Területet, mindösszesen 2.480 hektár kiterjedéssel. A szabályozott alföldi folyók egy nagyon lényeges tulajdonságával különbözik az ősi, természetes árterektől. Amíg a szabályozás előtti időkben az árvizek szabadon terültek szét a pusztán és óriási területeket borítottak be sekély mélységekkel, addig a gátak közé szorított folyó évente két-három alkalommal hetekig elhúzódó, több méteres vízréteggel önti el a keskenyre szorított hullámteret. A tartós mély víz és az időről időre lerakódó iszapréteg a növények alkalmazkodóképességének próbája. 

A hullámtér elsősorban az ártéri gyomnövényzetnek és iszapflórának kedvez. A régmúlt vízvilágot különösen a folyókanyarok átvágásai révén keletkezett holtágak úszó-lebegő növényzete idézi. Ma is tekintélyes területeket ural itt a sulyom, a tündérrózsahínár, a tündérfátyolos hínár állománya. A Körösök holtágaiban itt-ott még előfordul az idegbénító hatású gyilkos csomorika is. A természetes erdőtípusok keményfájú elemei eltünedeztek a mai hullámtérből, csupán a füzes-nyáras puhafa-társulások és a bokorfüzesek maradtak fenn viszonylag jó alkalmazkodóképességgel. A nyár-fűz ligeterdők eredeti állományának fenntartását a tájidegen nemes nyárfások telepítései miatt a természetvédelem különös figyelemmel szorgalmazza. A hullámtéri erdőknek dús az aljnövényzete is, a szeder uralkodó elemével. 

A természetes és másodlagos eredetű tájelemek mellett figyelmet érdemelnek a nagy szakértelemmel telepített és számos ritkaságot bemutató arborétumok is.  

Állatvilág 

Az elmúlt évszázadokban különböző emberi beavatkozások hatására átalakult a táj, s szinte nyomtalanul eltűntek az egykori legendás „vadvízi országok”. Ezzel egyidejűleg sok állatfaj végleg eltűnt a Tiszazugból, mások pedig csak alkalmilag fordulnak elő már. Egyes fajok már csupán parányi népességekben, mások pedig nagy tömegekben találhatók. 

Kétéltűek 

A folyók vízpartjain, holtágak, csatornák és mély fekvésű, nedves területeken mindenütt találkozhatunk kétéltűekkel, elsősorban békákkal. A tarajos gőte sokfelé fordul elő. Pettyes gőtével, valamivel gyakrabban találkozhatunk. A békafajok közül a vörös hasú unka, a barna varangy, a zöld varangy, a levelibéka, a tavi béka, a kecskebéka és az erdei béka kerül inkább szemünk elé. 

Hüllők 

A kétéltűeknél sokkal kisebb egyedszámban fordulnak elő a hüllők. A Körösök elmocsarasodott kubikgödreiben, holtágaiban viszonylag gyakran láthatjuk még a mocsári teknőst. A vízisiklók nemcsak a vizek mentén, de nedves réteken is megfigyelhetjük. Találkozhatunk az erdei siklóval, a gyíkok közül leggyakrabban a fürge gyíkkal

Madarak 

A terület madárvilága rendkívül gazdag. Ez egyaránt vonatkozik az itt fészkelő és a vonuláskor jelentkező vendégfajokra is. A hazánkban előforduló 340 madárfajból 200-250 faj jelenlétét tudtuk bizonyítani egyes kutatott területeinken. Egyik ritka nagytestű madarunk: a túzok (otis tarda). Az Alföld dél-keleti részér sokfelé láthatjuk még a vadrécék és a vadlibák tízezres, illetve százezres csapatát. A récék közül a legnagyobb tömegben a tőkés réce (anas platyrhynchos), a vadlibák közül pedig a nagylilik (anser anser), a kislilik (charadrius dubius) és a vetési lúd (anser fabilis) fordul elő. A daru szintén a tavaszi és őszi vonuláskor látható vidékünk felett kisebb-nagyobb csapatokban rendszeresen és szinte mindenütt. 

A fehér gólya (ciconia ciconia) fészkét az utóbbi évtizedben sokfelé láthatjuk. Fekete gólya (ciconia nigra) is fészkel a zárt erdők mélyében. Az ártéri erdők füzeseiben telepesen költenek a kiskócsagok (egretta garzetta) és az üstökösgémek, legtöbbször a bakcsók ugyancsak népes társaságával. Tavasztól őszig mindenfelé láthatjuk őket a Körösök völgyében. Előszeretettel keresik fel táplálkozás céljából a sekély vizű rizsföldeket. Sokszor láthatjuk a szürkegémet (ardea cinerea), ritkábban a vörösgémet (andrea purpurea). Gyümölcsösök mentén, erdőkben, parkokban mindenfelé láthatunk különböző fajú harkályokat, zöldküllőt (pilus vizidis) és kakukkot (cucentus canorus) is. Leggyakrabban a széncinke, a kékcinke, a szürke légykapó, a tövisszúró gébics, a citromsármány, a tengelic, a barátposzáta (sylvia atricapilla), a kisposzáta (sylvia curruca), a bíbor- (galerida cristata) és mezei pacsirta (alauda arrensis) kerül elénk. 

A folyók holtágain és a halastavak vizein mindenfelé megfigyelhetjük a búbos vöcsköt (podiceps cristatus), a szárcsát (fulics atra) és a vízityúkot (gallinula chloropus). Itt és a csatornák keskeny nádszegélyeiben költenek a törpegém, a nádirigó és a nádiposzáták különböző fajai. Az ártéri erdők odvas fűzfáiban nevelik fiókáikat a csókák és a seregélyek. A fűz vagy nyárfa lehajló ágán építi fészkét a függőcinege, mely télen is megtalálható az ártereken. 

A balkáni gerlét (streptopelia decaocta) ma már mindenfelé láthatjuk. Az utóbbi években újra többet találkozhatunk a magyar nép régi kedves madarával, a vadgerlével (streptopelia turtur). Mindenfelé láthatjuk a füstifecske és a molnárfecske villódzó csapatait. A folyók felett is láthatjuk őket, sokszor elkeveredve a partifecskékkel. Az utóbbi a jégmadárhoz és a gyurgyalaghoz hasonlóan, folyómedrek és homokbányák meredek partfalaiban vájt üregekben költ. 

Az árterekben a vetési varjú rokonával, a dolmányos varjúval (corvus corone cornit), az erdőkben a hollóval, a szarkával, a mezei és a házi verébbel pedig szinte mindenütt találkozunk. 

A pusztákon, legelőkön, nedves réteken figyelhetjük meg a következő madarakat: bíbic, goda, különböző fajú cankók, póling, sárszalonkák fajai. Igen gyakori felénk a már említett mezei pacsirta (alanda arvensis). 

A ragadozó madarak közül leggyakoribb fészkelőnk a vörös vércse (falco tinnunculus), az egerészölyv (buteo buteo), a kék vércse és a barna rétihéja (circus aeruginosus). Télen gatyásölyvek jönnek hozzánk telelni a magas északról, de láthatunk réti sasokat, halászsast (pandion haliaëtus), valamint barna kányákat (milvus migrans). A baglyok közül leginkább a kuvik (athene noctua), a macskabagoly (strix aluco) és a fülesbagoly (asio flammeus), amelyekkel találkozunk. 

Emlősök 

A megváltozott környezeti tényezők hatására az elmúlt évszázadban már kipusztult vidékünkről, ilyenek voltak: a farkas (canis lupus), a sakál, a hód (castor fiber) és a nyérc. Jelen időben a Körösök mentén előfordul a vidra (lutra lutra), ez a szép és legnagyobb termetű vízi ragadozó emlősállatunk. Szigorúan védett állat, csupán a halastavakon van lehetőség esetleges ritkításra. 

A vizek mentén mindenütt előfordulnak a vízicickány, bár ez az apró ragadozó ritkán kerül élve a szemünk elé. De megleshetjük a kószapockot és a nagy termetű pézsmapockot (ondrata zibethicus) is. A szárazabb területeken a következő emlősállatokkal találkozhatunk: vakond, földikutya, különböző cickányok, egerek, sün (erinaceus europacus), róka, nyest, hermelin, menyét és görény. Különböző fajú denevérekkel (myotis) nemcsak öreg parkokban és emberi települések környékén, de öreg ártéri erdők körül is találkozunk. Természetesen előfordul az őz (capreolus capreolus), a gímszarvas (cervus elaphus), a dámszarvas (cervus dama) és a vaddisznó (sus scrofa). 

Vadállomány és vadgazdálkodás 

Országunknak ez a szeglete nemcsak arról híres, hogy az ország éléstára, hanem vadállományáról és vadgazdálkodásáról is. Különösen értékes az apróvadállomány, ezen belül elsősorban a fácán mennyisége. 

Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megye legjobban gazdálkodó uradalmaiban már a XIX. században mesterségesen tenyésztették a fácánt, ami az ideális környezeti tényezők mellett hozzájárult ahhoz, hogy ezen a területen tenyészik legnagyobb népességben országunk fácánállománya. De hasonlóan jó az állomány a fogoly és a mezei nyúl szaporulatában is. 

A becsült őzállomány 13 ezer körül van. Erdő területeinken él néhány száz szarvas és dámvad. Az utóbbi évtizedben újra erőteljesen terjeszkedik a vaddisznó. A vadászható fajok közül igen fontos lett az utóbbi években a gerle, a vízimadarak közül pedig a tőkés réce. Az egykori legendás vadlibavadászatok megszűntek. 

Érdekes színfolt lehet megint a Fekete-Körös menti erdőkben újra telepített vadpulyka vadászata is.